Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara

Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Fordította: Hetesy Szilvia
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara III.
Kategória: Zafír Pöttyös könyvek
Oldalszám: 800 oldal

Fülszöveg:

"A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja."

Amióta letettem a Köd és harag udvarát, tűkön ülve vártam a 3. részt. Olyan olvasási válságba kerültem, amiből biztos voltam, hogy csak a Szárnyak és pusztulás udvara fog kirángatni. Valamilyen szinten igazam is volt, viszont nem olyan formában, mint ahogy gondoltam.

Azonban az még mindig sokkol, hogy ez a zárókötet. Fogalmam sincs miért, de szentül hittem, hogy jó pár része lesz még, erre igencsak arcul ütött, amikor szembesültem vele, hogy nem, ennyi volt. Utólag belegondolva jobb is így.

A történet ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Feyre-val visszamegyünk a Tavasz

Udvarába, ahol elkezdődik a színjáték.

Így végigolvasva semmi értelmét nem látom ennek a résznek.

Számomra egyébként is ez a könyv egyik nagy hiányossága. Mármint, hogy nagyjából a könyv felében, hanem háromnegyedében végig azt éreztem, hogy csak húzzuk az időt és konkrétan alig történik valami. Az egyetlen szerencséje, hogy imádom ezt a világot, így minden részletet élveztem olvasni.

 Azonban imáim meghallgattattak, Rhys sokat szerepelt és engem újra elvarázsolt a személyisége. 

A Köd és harag udvarában néhol nehezen viseltem a rengeteg erotikus jelenetet, úgy tűnik az írónő is átgondolta, mert itt teljesen tűrhető mennyiségben volt, néhol át is ugrottuk, szóval egy szavam sincs.

Nagyon vegyesek az érzéseim a könyvvel, biztos mert sokat vártam a 2. rész után.

Számos fordulat volt, amit nem vártam és számomra ez a rész lett a legizgalmasabb,de...és ott a de. Az utolsó részeket egyáltalán nem értettem. A gyűlésnél, és a háborúra való készülődésnél úgy éreztem, hogy na végre, helyrebillent minden...erre nézegetem az utolsó 100-200 oldalt és még annyi mindennek kellene megtörténnie...hajaj,mondom ez érdekes lesz. És valóban...

Nem értem ezt a kettősséget. Az elején még mindent húztunk, minden körbe lett magyarázva, alig vártam, hogy történjen már valami...erre a legizgalmasabb részek hipp-hopp le vannak tudva.

Vigyázat! Spoiler veszély! Aki nem olvasta még, hagyja ki ezt a részt, mert súlyosan károsíthatja az olvasásélményt!

Nem tudok spoiler nélkül írni, muszáj mindent nevén neveznem, hogy érthető legyen a kifakadásom :D

Az egész trilógiában Hybern királya volt a legeslegnagyobb mumus. Ebben a részben is szépen fel lett építve a rettenthetetlensége, erre pont a leggyámoltalanabb mögé oson és nyakon szúrja. Volt király, nincs király... Értem én, hogy a leggyengébbet sem kell lenézni, mert ki tudja milyen erőt mozgat meg magában...na de azért ez egy kicsit túlzás. Innentől kezdve pedig sorra fordultak elő az ilyenek.

Feyre képes újrateremteni az Üstöt. E világ legnagyobb erejű tárgyát. Amiben természetesen Rhys meghal, de ez annyira sehogy volt leírva, hogy meg sem érintett. Szinte átugrottam a sorokat, mert biztos voltam benne, hogy feltámad, így akár meg sem történt volna. Suriel halála sokkal jobban megérintett, sőt még a Csontfaragót vagy Strygát is sajnáltam.

A másik ugyanilyen összecsapott hatást nálam Amren bevetése érte el. Mintha az írónő már megunta volna a sok csetepatét és egy csapásra be akart fejezni mindent. Nem tudtam hova tenni.

Végül a legidegesítőbb pont Feyre volt. Esküszöm örültem, hogy legalább a repülés nem megy neki, mert minden mást se perc alatt megoldott, nagyon zavart, hogy rá lett építve az egész, a többiek csak segítőnek tűntek. Az Ouroboros is simán le lett tudva, belenézett és meglátott egy nagy veszélyes cicát...hű. Nekem igényelt volna egy kicsit több magyarázatot, hangulatot,valamit. De ugyanígy éreztem Bryaxis kiszabadításánál is vagy a Takácsnál. Gyorsan és magyarázat nélkül történtek a dolgok.

~ Spoiler vége ~

 Tudom, tudom, nem éppen fényes eddig az értékelés, de mégis szerettem. Nem, nem jobb a második résznél, de mégis ebben a világban játszódik, amibe már réges-régen beleszerettem.

Még mindig furcsa, hogy ez volt a zárókötet, de örültem, hogy újra a köreikben lehetek. Minden hibája ellenére, a legtöbb rész most is elérte, hogy teljesen elveszítsem az időérzékem és csak faljam a lapokat. A gyűlés vagy a háború is eszméletlenül körömlerágósra sikerült. 

Ha az elejébe fektetett energia a végkifejletre lett volna fordítva és ott szöszölünk el a részletekkel, akkor azt hiszem maradéktalanul meg lennék elégedve. Így kicsit összecsapott hatásúnak érzem, nagy jelentőségű dolgok nagyon hamar és egyszerűen lettek letudva.

Viszont ez sem változtat azon, hogy a sorozat belopta magát a lelekembe és a legeslegkedvenceim között tartom számon. Eszméletlen világot alkotott az írónő, a végletekig szerethető szereplőkkel. Nagyon sokáig velem lesz Rhys, Mor, Cassian és Azriel és egy percig nem kétlem, hogy sűrűn újra fogom olvasni a kalandjaikat.

Összességében köszönöm, hogy részese lehettem, és köszönöm, hogy Sarah J. Maas megmutatta, hogy nem kell félnem a sötétségtől, hiszen varázslatos is lehet.

Értékelésem: 4 / 5

Képek forrása: pinterest.com