Murata Szajaka: Keikó vegyesboltja

Megjelenés: 2025

Kiadó: Európa

Fordította: Dési András György

Oldalszám: 212

Fülszöveg:

"A ​harminchat éves Keiko eladónőként dolgozik egy tokiói élelmiszerboltban. Mindig furcsa lány volt, egészen kis korától kezdve különös dolgokat gondolt, mondott és tett, egészen addig, amíg tizennyolc éves korában rá nem talált a boltjára, ahol – az érthetetlen és kiszámíthatatlan külvilággal ellentétben – tökéletesen átlátja a szabályokat, és mindent meg is tesz azért, hogy megfeleljen, hogy olyan legyen, mint a többiek.

Neki ez a világa, ő így boldog, és bár a környezete, a családja folyamatosan igyekszik rávenni arra, hogy menjen végre férjhez, hogy szüljön, vagy legalább találjon magának valami rendes munkát, neki esze ágában sincs elhagyni ezt a számára otthonos és megnyugtató világot.

Egy nap azután a folyamatos létszámhiánnyal küzdő boltba új munkatárs érkezik… Siraha harmincöt éves, szintén egyedülálló. A két magányos ember rövid időn belül „egymásra talál”, és olyan egyezséget köt, amely bár bizarrnak tűnhet, ideig-óráig mindkettejük nyugalmát biztosítja, és megvédi őket a mindenbe durván beleavatkozni vágyó szülők, barátok, kollégák kéretlen és tapintatlan tanácsaitól. Ideig-óráig…

Keiko különös egyéniségén és sorsán át egy ismeretlen, hideg fényekben fürdő, élére és sarkára állított világ tárul fel az olvasó előtt, de nem csupán a boltok, a kereskedelem világa ez, hanem a koré és a nagyvárosé is, amelyben élünk, sőt valójában a munkába, az alkalmazkodásba, a szabályokba menekülő vagy éppen azok mögött mindörökre elvesző emberé, akiben hol mosolyogva, hol rémülten ismerünk magunkra."

Nehéz szavakba önteni, mit is éreztem, miközben ezt a könyvet olvastam. Talán nem is „olvasás” volt ez a szó klasszikus értelmében, inkább egyfajta mentális és érzelmi utazás, ahol a végére sem lettem biztos abban, hova érkeztem. Egy dolog azonban biztos: nem hagyott nyugodni. Nem tudtam csak úgy félretenni, becsukni az utolsó oldalt, és visszatérni a megszokott világomba. Ez a könyv – bármennyire furcsa is – alattomos módon befészkelte magát a gondolataimba.

Az eddigi legfurcsább könyv, amit olvastam

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem: életem egyik legfurcsább könyvét olvastam. És ezzel nem túlzok. Most tapasztaltam meg először, hogy kényelmetlenül éreztem magam olvasás közben. Nem azért, mert rosszul volt megírva – úgy gondolom a stílus fantasztikusan illeszkedett a történethez, még inkább megalapozta a hangulatot –, hanem mert az élet nehéz kérdéseire kendőzetlen őszinteséggel válaszolt.

Keiko karaktere elsőre talán megfoghatatlannak tűnt, de pont ettől válik ennyire abszurddá. Nem olyan főszereplő, akivel könnyű azonosulni, mégis óhatatlanul felfedezzük benne saját darabkáinkat vagy a legőszintébb reakcióinkat, amelyeket sokszor szűrő nélkül jól esne odavetni másoknak. Keiko más. Méghozzá annyira más, hogy azt az olvasó szó szerint kénytelen szembesítésként megélni. Keiko nem érzi, nem érti, és nem is vágyja ugyanazokat a dolgokat, mint a „normális” emberek. Tulajdonképpen pedig pont ez az, ami rávilágít, hogy gyakran milyen szűk keretek között élünk. Hogy mennyire meghatároz bennünket – és másokat – a társadalom elvárásrendszere. Mi az, amit „kell”? Mi az, ami „elvárt”? És mi történik akkor, ha valaki ezeket nem teljesíti, mert nem is akarja vagy pusztán másra vágyik?

Társadalmi tükör - torz, mégis ismerős

Ez a könyv nem hagy teret a megszokott érzelmi kapaszkodóknak. Nincs benne drámai fordulat, romantikus ív, feloldozás vagy katarzis. Nincs klasszikus értelemben vett fejlődés vagy „tanulság”, inkább egyfajta statikus, nyomasztó jelenlét, amely egyre erősebben fojtogatja az olvasót. Miközben haladtam előre, egyre világosabbá vált számomra, hogy nem lesz menekülés: Keiko világa nem fog átalakulni, és nem is kell neki. Az ő boldogsága nem illik bele a hagyományos keretekbe – de pont ez a felismerés hozott egy felszabadító érzést is. Az ő élete, az ő gondolatvilága, joga van úgy megélni, ahogy ő szeretné.

Kétségtelen, hogy az írónő szándékosan mutat groteszk tükröt a társadalomnak. A könyv eltorzít, eltúloz, sőt, időnként kifejezetten karikíroz – de nem öncélúan. Ez a torzítás segít észrevenni, hogy amit mi „normálisnak” tartunk, az sok esetben csak megszokás, elvárás, nyomás. Miközben olvastam, újra és újra azon kaptam magam, hogy kényelmetlenül fészkelődöm. Ez a fajta őszinte, más világításba került társadalmi elvárásrendszer még sokkolóbb volt, mint személyesen eddig gondoltam. Nem vagyok a társadalmi elvárások híve, sokszor fullasztanak, ám a könyv által kicsit jobban meg tudtam fogni miért.

A férfi karakter megjelenése csak fokozta ezt az érzést. Ritkán olvastam ennyire zavaró, nyugtalanító szereplőről. Nem a szó klasszikus értelmében gonosz, de minden megnyilvánulása mögött ott bujkál valami alattomos kényszerítés, valami sunyi erőszakosság. Ő testesíti meg azt a hangot, amit a társadalom suttog: „csináld, amit kell”, „illeszkedj be”, „légy hasznos, elfogadható, normális” másképp "értéktelen vagy", "örülj neki, hogy nem rekesztettek még ki". És ez a hang, legyen bármennyire halkan kimondva, félelmetesebb bármilyen hangos ordításnál.

Nem szórakoztat, de megérint

Nem mondhatnám, hogy „élveztem” az olvasást. Ez nem az a könyv, amit az ember kikapcsolódásképp vesz a kezébe, legalábbis nekem biztos nem. Inkább egy intellektuális kihívás, egy kényelmetlen belső utazás, amit nem biztos, hogy újra vállalnék – de örülök, hogy egyszer megtettem. Olyan ez, mint amikor egy film széttöri az illúzióidat, és úgy jössz ki a moziból, hogy kicsit rosszabbul vagy, mint amikor beültél – mégis tudod, hogy valami fontosat láttál.

Sokáig gondolkodtam, mi a könyv igazi ereje. Talán az, hogy kérdéseket vet fel olyan dolgokról, amiket sokan evidenciának vesznek. Miért kell mindenkinek párkapcsolatban élnie? Miért számít kevésbé embernek az, aki nem vágyik gyerekre, házasságra, karrierre? Miért lesz egy ember „furcsa”, csak mert nem azt az utat járja, amit a többség kijelölt? És főleg: mi van akkor, ha ő így jól van?

A könyv nem kínál válaszokat. És ez bosszantó is lehet. Sőt, sokszor frusztráló. De mégis, ettől válik hitelessé. Mert az élet sem kínál mindig megnyugtató tanulságokat. Néha csak rávilágít arra, milyen keskeny az út, amin járunk, és hogy mennyire félünk letérni róla – vagy elfogadni, ha más már letért. A válaszainkat pedig saját magunknak kell megtalálnunk.

Összességében tehát azt tudom mondani: ez a könyv nem „szórakoztató”, de hatással van az emberre. Nem szépít, nem kímél, inkább szembesít. Talán épp ez benne az érték. Egy olyan világot mutat meg, amely ott van körülöttünk, csak nem akarjuk látni. Illetve megmutatja, hogy azzal, aki kilóg a sorból, nem feltétlenül van baj– lehet, hogy csak másképp értelmezi azt, amit mi „életnek” hívunk.

Én biztosan nem felejtem el Keiko történetét, mert bármennyire furcsa volt, bármennyire kényelmetlen is, ez a könyv fontos dolgokat mondott ki. Olyanokat, amikről nem beszélünk elég nyíltan, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni mennyire kényelmetlenül éreztem magam az olvasása során.

Köszönöm a lehetőséget az Európa Kiadónak!

Értékelésem: 3 / 5