Kiadó: Európa
Fordította: Wertheimer Gábor
Oldalszám: 328
Fülszöveg:
1919 húsvétvasárnapján az árvíz sújtotta Alabama állambeli Perdido városának szállodájából kimentenek egy fiatal, szépségével is magával ragadó nőt, aki állítása szerint átaludta az evakuációt. A fűrészmalmokból élő település leggazdagabb családja veszi magához a papírjait elvesztő tanítónőt, aki csakhamar feleségül megy a vagyonos família örököséhez. Mindenki szeretettel veszi körül Elinort, csupán néhányan vannak, akik gyanakvással tekintenek különös, már-már misztikus vonzalmára a folyóhoz. Nos, igen, az ifjú hölgy lételeme a víz, miközben nehezen magyarázható, szörnyű halálesetek borzolják a közösség kedélyét.
Ritkán mondom egy könyvre, hogy nem találtuk meg egymást, de most pontosan ez történt. Pedig az alaphelyzet kifejezetten ígéretes: egy árvíz sújtotta kisváros, egy titokzatos nő, egy befolyásos család és egy háttérben húzódó, nehezen megfogható fenyegetés. Ezekből a motívumokból könnyen összeállhatna egy feszült, atmoszférikus történet, amelyben a rejtély és a családi dinamika szépen egymásra épül.
A probléma az, hogy a könyv számomra nem jutott el idáig.
Az elején még úgy éreztem, valami különös hangulatú, lassan kibomló történetnek leszek a részese. Egy olyan regénynek, amely inkább atmoszférával dolgozik, mint akcióval. Ez önmagában nem lenne gond — sőt, sokszor van, hogy ez a fajta történetvezetés érdekesebb történetekhez vezet. Itt azonban a lassúság nem feszültséget épített, hanem inkább bizonytalanságot.
Nem abban az értelemben, hogy mi fog történni, hanem abban, hogy egyáltalán merre tart a történet.
Cselekmény vagy inkább események sora?
Olvasás közben egyre erősebben azt éreztem, hogy a történet inkább epizódok egymásutánja, mint valódi narratív ív. Történnek dolgok, új helyzetek alakulnak ki, karakterek jönnek-mennek, de ezek ritkán állnak össze egy határozott irányba tartó cselekménnyé.
Ez az a pont, ahol nálam elkezdett szétesni az egész.
Egy történetnek nem feltétlenül kell gyorsnak lennie, de jó, ha van érzékelhető struktúrája. Ha az olvasó érzi, hogy a jelenetek valami felé építkeznek. Itt viszont sokszor inkább az volt az érzésem, hogy a könyv halad előre, de nem tudja pontosan hova.
Ez különösen frusztráló volt, mert a háttérben egyértelműen ott van egy érdekes konfliktus: egy kívülről érkező nő beépül egy befolyásos család életébe, miközben valami furcsa és nehezen megmagyarázható kapcsolat fűzi a folyóhoz. Ez a felállás önmagában rengeteg feszültséget hordozhatna.
Azonban úgy éreztem, hogy a regény nem használta ki kellőképp ezt a potenciált.
A különös hangulat – ami nem mindig működik
A könyv hangulata kétségtelenül sajátos. Van benne valami nyugtalanító, valami furcsa, ami folyamatosan ott vibrál a háttérben. Nem klasszikus horror, nem is kifejezetten thriller, inkább egyfajta lassú, baljós atmoszféra.
Ez az a pont, ahol sok olvasót valószínűleg meg fog nyerni.
Nálam viszont ez a hangulat idővel inkább zavaróvá vált, mint izgalmassá. Folyton azt az érzést keltette bennem, mintha a történet valami sötétebb, ijesztőbb irányba készülne elmozdulni — csak éppen ez a pillanat soha nem jött el igazán.
Volt, hogy szinte minden fejezet után arra számítottam, hogy most történik majd valami igazán sokkoló vagy félelmetes fordulat, de ez rendszeresen elmaradt.
Így a folyamatos feszültségérzet végül inkább üres várakozássá alakult.
Karakterek, akikhez nehéz kapcsolódni
A történet középpontjában álló karakterek elméletben érdekesek. Egy befolyásos család, belső hierarchiákkal és feszültségekkel, valamint egy titokzatos kívülálló, aki lassan beépül a rendszerükbe — ez egy klasszikus, jól működő felállás.
Mégis nehéz volt igazán közel kerülni bármelyik szereplőhöz.
Nem feltétlenül azért, mert rosszul lennének megírva, inkább azért, mert a történet ritkán ad elég kapaszkodót ahhoz, hogy igazán bevonódjak. A karakterek sokszor inkább funkcióként működnek a történetben, mint valódi, mélyen kibontott személyiségekként.
Ez pedig tovább erősíti azt az érzést, hogy az olvasó inkább megfigyelője, mint résztvevője az eseményeknek.
Furcsa nosztalgia: amikor a történet sorozattá válik
Olvasás közben többször eszembe jutottak a régi amerikai televíziós sorozatok. Azok, ahol epizódról epizódra történik valami érdekes vagy különös, de a nagy egész mégsem áll össze igazán egy koherens történetté.
Ez a párhuzam meglepően jól leírja az élményt.
A könyvben rengeteg apró történés van, sok karakterrel és sok kisebb konfliktussal. Mégis hiányzik az az erős narratív gerinc, amely összefogná az egészet. Emiatt az olvasás élménye időnként inkább emlékeztetett egy hosszú sorozat epizódjaira, mint egy tudatosan felépített regényre.
Stílus és olvashatóság
Ami viszont vitathatatlanul működik, az a könyv olvashatósága.
A szöveg gördülékeny, a fejezetek gyorsan haladnak, és a történet tempója sem válik unalmassá. Még akkor sem, amikor a cselekmény éppen nem tart egyértelmű irányba. Ez az egyik oka annak, hogy végül könnyen végig lehet olvasni a könyvet.
A stílus kedvelői valószínűleg pont ezt fogják értékelni benne: a kissé elvont, atmoszférikus történetmesélést, amely nem akar minden kérdésre egyértelmű választ adni.
Én viszont inkább azt éreztem, hogy a hangulat néha fontosabb lett, mint maga a történet.
Összegzés
Ez az a könyv, amelynél egyszerűen nem jött létre az a bizonyos kapcsolat köztem és a történet között. Nem volt kifejezetten rossz élmény, de nem is az a történet, amely magával ragad vagy hosszabb ideig az ember fejében marad.
Számomra a cselekmény túl széttartó volt, a hangulat pedig túl sokáig ígért valamit, amit végül nem teljesített.
Ugyanakkor teljesen el tudom képzelni, hogy más olvasók pont ezt a furcsa, nehezen kategorizálható stílust fogják benne szeretni. Azoknak, akik kedvelik a lassabb, atmoszférikus történeteket és nem zavarja őket, ha egy regény inkább hangulatból, mintsem erős narratívából építkezik, valószínűleg egészen más élményt fog nyújtani.
Engem viszont most nem nyert meg.
Köszönöm a lehetőséget az Európa Kiadónak!
Értékelésem: 2 / 5
