Kiadó: Európa
Fordította: Vörös Erika
Oldalszám: 266
Fülszöveg:
Legyen az egy véres bűntény tetthelye vagy egy egyedül élő ember utolsó pillanatainak, magányos elmúlásának gyakran csak hetekkel, hónapokkal később felfedezett színhelye, az extrém takarító megérkezik, sietség nélkül felméri a helyzetet, majd elvégzi a munkát, amivel megbízták: rendet és tisztaságot teremt a halál bomló, rothadó káoszában.
A védőruházat és a maszk azonban nem óv meg senkit az ember egyre magányosabb életével és halálával való szembesülés iszonyatától és katarzisától.
A pusztán borzongani, rémüldözni vágyó „katasztrófaturisták” csalódni fognak, mert ez a különös hangulatú könyv már-már szemérmes tárgyilagossággal néz szembe az élet eltűnésével működésbe lépő szerves folyamatokkal, és tapintatosan, a sajátjaként őrzi-vigyázza a holtak méltóságát.
Ez a témaválasztásában radikálisan merész, hitelességében megkérdőjelezhetetlen regény intellektuális és érzelemgazdag beszámoló egy, az élet és a halál többségünk számára ismeretlen, ijesztő határvidékein otthonosan mozgó, önmagát és az őt körülvevő világ minden rezdülését figyelő és érteni vágyó ember mindennapjairól. Némán, visszafojtott lélegzettel követjük a szerzőt, aki úgy kísér át minket a testet-lelket összeroppantó magány birodalmán, hogy közben egy pillanatra sem veszítjük szem elől a szeretet és a részvét minden sötétségen átderengő fényét.
A könyv nem eseményeket mesél el, hanem állapotokat. Nem a halál pillanata érdekli, hanem az a furcsa köztes tér, amikor egy élet véget ér, de a világ még nem reagált rá. Amikor hetek, hónapok telnek el anélkül, hogy bárki észrevenné a hiányt. Ez az, ami igazán nyugtalanítóvá teszi az egészet.
Történetek, amelyek nem különlegesek – és pont ettől súlyosak
Olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy ezek a történetek nem rendkívüliek. Nincsenek bennük nagy fordulatok, drámai csúcspontok vagy különleges sorsok. Magányos emberek vannak, elszigetelt életek, feldolgozatlan múltak. Olyan helyzetek, amelyek nem kerülnek be a hírekbe, mert nincs bennük semmi látványos.
És éppen ez az, ami miatt ezek a történetek megrázóak, mert könnyű elképzelni őket a saját környezetünkben. Egy szomszéd lakásában. Egy távoli rokon életében. Vagy akár hosszabb távon a sajátunkban is.
A könyv nem próbálja ezeket a sorsokat különlegesnek beállítani. Nem akarja „érdekessé” tenni őket. Egyszerűen megmutatja, hogy milyen könnyű eltűnni anélkül, hogy bárki igazán észrevenné. Ez a felismerés pedig sokkal erősebben hat, mint bármilyen sokkoló részlet.
Az extrém takarítás, mint lezárás
Az extrém takarítás ebben a könyvben nem mint szakma érdekes. Nem a munka technikai része kerül előtérbe, és nem is a fizikai borzalmak részletezése. A takarítás itt inkább egy folyamat, amelynek során valaki belép egy olyan térbe, amelyet mindenki más elkerülne. Az elbeszélő szemszögéből is inkább azt a lelki hullámvasutat, érzelmi felvértezettséget majd teljes fegyvertelenséget éljük át, amelyen a munkája során keresztül megy.
Ez a munka nemcsak rendrakás, hanem szembenézés is. Egy lakás, egy szoba, egy élet maradványainak átvizsgálása. Annak elfogadása, hogy itt valami végleg lezárult. A könyv nagyon világosan mutatja meg, hogy ez a munka lelkileg legalább olyan megterhelő, ha nem jobban, mint fizikailag.
A védőruha és a maszk nem választja el az embert attól, amit lát. A tárgyak, a fotók, az apró részletek mind-mind történeteket hordoznak, amelyek egy életre beleégnek a tudatba. Mégis a tisztelet, az élet utolsó morzsáinak összegyűjtése, valamint egy élet végleges felszámolása nemcsak takarítás, hanem szertartás, egyfajta egyszemélyes tiszteletadás annak az életnek, amely egykor a falak között élt.
Tisztelet azok felé, akik észrevétlenül tűntek el
A könyv egyik legfontosabb erénye számomra az volt, hogy végig tisztelettel közelít az elhunytakhoz. Nincs ítélkezés, nincs moralizálás. Nem próbálja megmagyarázni, hogy miért jutottak ide, és nem keres felelősöket. Egyszerűen csak végtelenül tudatosul a takarítóban és ezáltal bennünk is, hogy egy élet véget ért. Nincs tovább. Minden, amiért valaha élt, a tárgyai, amelyeket gyűjtögetett, rendezgetett maga körül vagy csak fontosak voltak számára, értelmüket vesztették, másnak már semmit sem jelentenek, hiába hordozzák a maguk történetét, már nincs, aki meghallja.
Ezek az emberek nem „esetek”, hanem életek voltak. Még akkor is, ha töredékesen ismerjük meg őket. A szerző nem használja fel őket hatásvadász célokra, nem épít rájuk drámát. Egyszerűen jelen van, és elvégzi azt a munkát – emberileg és lelkileg is –, amit mások nem akarnának.
Ez különösen fontos egy olyan könyvnél, amely ennyire érzékeny témát dolgoz fel. Könnyű lenne átesni a túloldalra, de itt ez nem történik meg. A halottak méltósága végig megmarad és őszintén átérződik a lapok közül ennek az egésznek a végletessége.
A csend szerepe
A könyv egyik legerősebb eleme a csend. Nemcsak tematikusan, hanem a szöveg szintjén is. Nincs túlmagyarázás, nincsenek nagy érzelmi kijelentések. Sokszor inkább az marad meg, ami nincs kimondva. Fantasztikusnak tartom, hogy ennyire képes volt a belső csendet, a tipródást, a belső érzelmi viharokat átadni.
Ez a csend nagyon jól illik a témához. Ahhoz az állapothoz, amely ezekben a lakásokban uralkodik, amikor már senki nem él ott, de minden ott maradt. Olvasás közben ezt a csendet az ember szinte érzi, és ettől válik az élmény igazán megrázóvá, mégis megérint.
A könyv nem a külsőségeknek él, egy belső érzelmi utazás, mély gondolkozás az életről, az élet értelméről, valamint a végről.
A könyv nem akar válaszokat adni. Nem mondja meg, hogyan kellene élni ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Hisz megfog. Egyszer így vagy úgy, de mindenki a története végére ér. Így óhatatlanul elgondolkozunk a saját kapcsolatainkról, jelenlétünkről, láthatóságunkról.
Nem könnyű, de fontos olvasmány
Ez a könyv nem könnyű olvasmány. Nem azért, mert nehéz lenne követni, hanem mert érzelmileg megterhelő. Lassít. Nem lehet rajta gyorsan végigmenni. Időt, figyelmet de leginkább csendet kér.
Ugyanakkor fontos mű. Olyan emberekről szól, akik általában láthatatlanok maradnak. Olyan sorsokról, amelyek felett könnyű lenne elsiklani. Nem kínál feloldozást, de nem is hagy teljesen magunkra a gondolatainkkal.
Ez az a fajta könyv, amely nem akkor hat igazán, amikor olvassuk, hanem később, amikor egy-egy gondolat újra felbukkan vagy eszünkbe jut egy elhagyott lakás képe, egy név nélküli élet.
Kinek ajánlanám?
Annak, aki nem riad vissza a szokatlanabb témáktól. Annak, akit nem zavar, ha egy könyv nem szórakoztat, hanem mélyen elgondolkodtat. És annak, aki elfogadja, hogy nem minden történet kap lezárást – mert az életben sincs mindig így.
Ez a könyv nem akar több lenni annál, ami. De amit vállal, azt következetesen és tisztelettel viszi végig. Ez pedig szerintem bőven elég ok arra, hogy érdemes legyen elolvasni. Mély, őszinte és rendkívül emberi olvasmány az élet azon részéről, amiről nem merünk beszélni.
Köszönöm a lehetőséget a kiadónak!
Értékelésem: 5 / 5
