Megjelenés: 2021
Kiadó: XXI. Század
Fordította: Szabó Olimpia
Oldalszám: 382
Megvásárolható: 21.szazadkiado.hu
Fülszöveg:
"Astrid Strick háromgyerekes anya, özvegy, hatvannyolc éves. A kisvárosban, ahol él, tanúja lesz egy halálos balesetnek, ami arra indítja, hogy a továbbiakban őszintébb legyen. Sorra veszi, mi mindenben hibázott, miközben felnevelte a gyerekeit. De ők vajon már készen állnak rá, hogy Astrid felnőtt számba vegye őket?
A Nem vagyunk már gyerekek bölcsen láttatja, mi történik, amikor a testvérek felnőnek, a szülők öregszenek, és a gimnáziumi-serdülőkori élmények, akár tetszik, akár nem, végigkísérik az életünket."
A Nem vagyunk már gyerekek egy rendkívül érdekes könyv, kétféleképpen is értelmezhető, ami bennem a végéig versengett egymással és nem nagyon tudom eldönteni melyik nyert. Na, de kezdem az elején.
A könyvvel Claphamba, egy álmos kisvárosba utazhatunk el, és egy kis időre clapham-ivá válunk mi is. Egy család szemszögéből követjük végig a városka és az élet szövevényes szálait. Főszereplőink: Astrid az özvegy nagymama, a három gyermek, Elliot, Porter és Nicky és Nicky tinédzser lánya, valamint a hozzájuk kapcsolódók sorra felbukkannak.
Mindenki életútjából más és más probléma körvonalazódik, így széles skálán mozog a témafelhozatal. A legérzékenyebbek talán a másság és annak elfogadása/fogadtatása, ez kétféle szemszögből is megjelenik, majd egy középkorú hölgy sikertelen pártalálását és önálló gyermekvállalását is végigkövethetjük. Mindehhez társulnak az elfojtott sérelmek és félreértések, amelyeket évtizedekig képesek vagyunk dédelgetni magunkban.
Ahogy látszik határozottan gondolatindító történet. Számomra érdekes volt, hogy egy család történetét mennyire másként élték meg az egyes személyek.
Mindehhez pedig hozzácsatlakozik a könyv érdekessége, hogy rendkívül olvastatja magát és elsőre egy laza kis történetnek is tűnhetne, ami szinte nem szól semmiről és egyúttal mennyi mindenről.
A problémám sok helyen a tálalással volt. Végigvezetünk egy problémát, a szereplő is kifejti a belső vívódásait erre gyorsan bedobunk valami +18 karikásat feszültségoldásként, aminek aaaanyira semmi keresnivalója nem volt ott ráadásul a stílus sem illett bele. Ha ez szolgálta volna a feszültségoldást nálam nem jött be, sőt, nekem nagyon sokat lehúzott a könyvből. Tudom, tudom, nem egyszerű humorral megfogni, ez most sem jött össze.
Mindemellett sok idézetet kigyűjtöttem. A szereplők megfogalmazzák azokat a gondolatokat, amelyeket csak magunkkal merünk megvitatni és ráébreszt, hogy mindenki rendkívül hasonlóan, hasonló gondolatokkal igyekszik átevickélni az élet tengerén és pont ez adja a könyv igazi értékét.
Sok szempontból gondolatébresztő lehet. Ráláthatunk, hogy egy családban egyének mennyire másként élnek meg dolgokat és akár egy fél füllel hallott mondatot évekig sérelmezhet valaki, ami csak burjánzik utána, mint egy gennyes csomó.
Szintén rávezethet, hogy kár bármiben, bármiért a szülőket,gyerekeket, a szomszédot, akárkit hibáztatni. Csak magunknak ártunk vele, megkeserítjük a pillanatokat és gondolatainkat.
Összességében a felületes szemlélődőnek, aki csak átfut rajta, lehet, hogy nem mond semmit. Pedig sok helyen mély és elgondolkodtató. A történéseket tekintve valóban nem történik sok minden, inkább a belső folyamatok, a gondolatok az érdekesek, emellett remek kikapcsolódás. Számomra nem talált be a humor része, illetve a Porter által képviselt szerető vonal is átlépett nálam egy határt, így ezek nagyban levettek az értékelésemből, de nem tudom elvitatni, hogy fontos gondolatokat és értékeket hordoz, amelyen néha nem árt mindannyiunknak elgondolkozni.
Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak!
Értékelésem: 3,5 / 5
Kedvenc idézetek:
A felnőtté válás nagyrészt arról szól, hogy az ember elhatárolja magát a gyerekkori élményeitől, és úgy tesz, mintha nem is számítanának, utána pedig lassan ráébred, hogy pedig csakis ezek a fontosak, mert kilencven százalékban ezek határozzák meg ki ő.
Nem lehet tudni, mi zajlik másoknál zárt ajtók mögött.
Furcsa volt elgondolni, hogy a ház túléli az embert, de persze általában ez történt.
Valójában ilyen a gyereknevelés, Astrid legalábbis így csinálta – a legtöbb döntés nincs előre átgondolva, pusztán szorítókötés, azonnali reakció az aktuális problémára.
A gyermektelenek azt képzelik, hogy az újszülöttkor, az állandó etetések és a fogatlan üvöltések felfordult „nappal-éjjel egybefolyik” alkonyzónájának időszaka a legnehezebb. De a szülők tudják, hogy nem. A szülők tudják, hogy a legnehezebb a nap huszonnégy órájában állandóan tisztában lenni azzal, mi a helyes, és mindig túlélni, amikor tévedtek.
Könnyű volt hazajönni és újra gyereknek lenni, mert az év háromszázhatvan napján feltehetőleg felnőtt módon éltek.
Valójában ilyen a gyereknevelés, Astrid legalábbis így csinálta – a legtöbb döntés nincs előre átgondolva, pusztán szorítókötés, azonnali reakció az aktuális problémára.
A gyermektelenek azt képzelik, hogy az újszülöttkor, az állandó etetések és a fogatlan üvöltések felfordult „nappal-éjjel egybefolyik” alkonyzónájának időszaka a legnehezebb. De a szülők tudják, hogy nem. A szülők tudják, hogy a legnehezebb a nap huszonnégy órájában állandóan tisztában lenni azzal, mi a helyes, és mindig túlélni, amikor tévedtek.
Léteznek bizonyos terhek – bizonyos tapasztalatok –, amelyeket nem lehet megosztani másokkal.
Ez a szülő dolga: hogy elrontsa. Újra meg újra elrontsa. A gyerek dolga pedig, hogy mindezek ellenére felnőjön.
Ha mást nem is ezt az egyet megtanulta: ki kell mondani. Ki kell mondani most, amíg még lehet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése