Colleen Hoover: Velünk véget ér

Eredeti megjelenés: 2016
Eredeti cím: It Ends with Us

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés: 2017; 2019
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös könyvek
Fordította: Kamper Gergely
Oldalszám: 418

Megvásárolható: konyvmolykepzo.hu 

Fülszöveg:
Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret. 
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. 
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot. 
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített. 
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni. 
Add át magad a reménynek!

Régóta szemeztem a könyvvel, Colleen Hoover munkássága legendás, én is számos művével találkoztam már, kíváncsi voltam, hogy ez az alkotása mitől vált ennyire felkapottá.

Röviden a történetről annyit, hogy Lilyvel egy tetőn találkozunk, egyedül akart lenni erre betoppan Ryle. Jót beszélgetnek majd egy ideig nem találkoznak. Lily megnyitja saját extravagáns vállalkozását és beindul az élete, valamint Ryle is visszakerül a képbe.

Eközben Atlast Lily régi naplóbejegyzéseiből ismerjük meg, így visszacsöppenve a tinikorukba, majd egyszer csak a múlt és a jelen találkozik...

Már az elején tudtam, hogy ez a történet mélyebb lesz, mint amire számítok, hiszen CoHo-tól ez várható, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Nagyon gondolatébresztő könyv, számos fontos témát boncolgat.

Azt hiszem ez az első könyv, amelynek gondban vagyok az értékelésénél. Sokat gondolkoztam, összevetettem a jó és számomra rossz elemeket. Rengeteget mérlegeltem. Számomra ez volt a legnagyobb meglepetés a könyvben, hogy ennyit agyalok rajta.

Az értékelésem pont ezért két részre bontom, így árnyaltabb és érthetőbb lesz, milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem.

Először a rosszabbik felével kezdem. Csillagozás szempontjából, ha csak a főszereplőket és a történetet, a szerelmi szálat nézem 3,5 csillagot kapna.

Lily és Ryle furcsa szereplők. Rylenál már a legelején látni, hogy valami nem stimmel. Ki dől be egy olyan szövegnek, hogy de meg...nálak, és az illető konkrétan elmondja, hogy a háta közepére nem kíván egy kapcsolatot. Szép kezdet.

Nagyon sajnáltam, hogy Atlas csak ennyit szerepelt. Vele ez lett volna a tökéletes szerelmi történet, de ahogy Colleen is leírta a könyv végén, nem ez volt a cél, amit megértettem.

Na, amint ezen túltettem magam folydogáltam az eseményekkel. Az írónő rendkívül olvasmányos stílusban ír és nagyszerű gondolatok vannak elrejtve a sorok között, amelyek egyszer csak megragadták a tekintetem és egy ideig lehorgonyoztam, ahogy elgondolkodtam rajtuk.

Nehezen tudtam letenni, végig érdekelt, hogy mi fog történni.

Egy ideig zsörtölődtem a szereplők butaságain, a rossz döntéseken, a drámákon, de pont az idézetek miatt, amelyeket kiragadtam, illetve a történet alakulása miatt folyamatosan leülepedett, rájöttem, hogy nem is ez a lényeg, hanem a mondanivaló. Innentől kezdve pedig képes voltam máshogy nézni a történetre.

A gondolatokra, a tanításokra, a beleszőtt személyes élményekre 4,5-5 csillagot adnék.

Külső szemlélőként könnyű következtetéseket levonni vagy éppen ítélkezni mások élete, döntései felett, holott fogalmunk sincs, mi zajlódik le a másikban. Ebbe a hibába Lily is beleesett, és a saját bőrén tanulta meg, hogy sokkal több van egy-egy személyes ügy mögött, mint a felszínes külső szemlélő gondolná.

Viszont hiába komoly problémákat dolgoz fel, sűrűn oldja az írónő a hangulatot humorral. A kedvenc szereplőm egyértelműen Allysa. Teljesen olyan, mint a Némó nyomban-ból Szenilla :D Őt is imádtam. Állandóan feldobta valamivel a hangulatot és végtelenül lazán kezelte a szituációkat.

A legnagyobb tanulságokat pedig a végén lehet levonni. Amint Lyli és az édesanyja elkezdett beszélgetni tudtam, hogy jól értettem meg a történetet, nem csak a felszínt láttam. Számomra ez volt a regény csúcspontja, ahogy az édesanyjával átalakult a kapcsolata és megértette, hogy a legerősebb nővel ült le beszélgetni, nem a leggyengébbel, mint ahogy ő azt mindig is gondolta.

Nekem ez a történet nem a szerelemről szólt. Ez az árnyoldala. Viszont véleményem szerint nagyon fontos, hogy ilyen körítéssel, ilyen stílusban íródott meg hiszen, ezzel a fiatalabbak is kezükbe veszik a könyvet. Ez a történet nem vattacukrot árul, nem émelyítően édes, és végképp nem tökéletes, mint ahogy az élet sem. Egyeseknek jól sikerül az élete, mások azonban akaratukon kívül belekeveredhetnek hasonló helyzetekbe és ez a könyv a tökéletes példája, hogy van kiút. Nehéz, de van. Hiszem, hogy erőt tud majd meríteni belőle, aki tépelődik, aki menteget és meghozza azt a döntést, ami az ő életének megfelelő.

Viszont a legérdekesebb, hogy azok számára is sokat tud nyújtani a könyv, akik nem kerültek még bántalmazó kapcsolatba, illetve családi példában sem láttak hasonlót sem. Könnyen rávágná az ember, hogy "de hát miért nem hagyod ott?" Nincs tapasztalatom, sem személyes élményem, de úgy gondolom ez a könyv válasz arra, hogy ez miért nem ennyire egyszerű.

Köszönöm a recenziós példányt a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelésem: 4 / 5

Kedvenc idézeteim:

…néha mindenkit emlékeztetni kell rá, hogy csak ússzon tovább.

Mindenkinél van egy határ. Amit hajlandóak vagyunk még eltűrni, mielőtt összeroppanunk. Amikor hozzámentem apádhoz, pontosan tudtam, hol van az én határom. De lassan… minden egyes incidenssel…kijjebb tolódott a határ. Aztán még egy kicsit kijjebb. Amikor először megütött, azonnal megbánta. Esküdözött, hogy soha többé nem fog megtörténni. Amikor másodszor is megütött, még jobban megbánta. A harmadik alkalommal már nem csak egy ütést kaptam. Megvert. És minden egyes alkalommal visszafogadtam. Aztán a negyedik alkalommal csak egy pofont kaptam. Emlékszem, utána megkönnyebbültem. Gondoltam, legalább most nem vert meg, ez nem is volt olyan vészes. – (…) – Minden egyes eset tovább feszíti a határt. Minden egyes alkalommal, amikor úgy döntesz, hogy maradsz, megnehezíted hogy legközelebb kilépj. Végül aztán teljesen szem elöl téveszted a határokat, mert már az jár a fejedben, hogy: „Öt évig kitartottam, még öt év az már semmi.”

Tizenöt másodperc. Csak ennyi kell, hogy valakit teljesen más színben lássunk, mint korábban. 

Tizenöt másodperc, amit sosem kapunk vissza.

Valójában sokkal nehezebb ráparancsolni a szívünkre, hogy ne bocsásson meg valakinek, akit szeretünk, mint egyszerűen megbocsátani az illetőnek.

Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval azután is, hogy elvonult a dagály. 

Erről beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret. Tudatta velem, hogy én vagyok a legnagyobb hullám, amivel valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam magammal, hogy a lenyomatok, amiket magam után hagyok, sokáig megmaradnak még, hiába húzódik vissza a víz.

– Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.

~ A képek a pinterest táblámról származnak, ahonnan elérhetőek az eredeti források. ~