Ogava Jóko: A házvezetőnő és a professzor

Megjelenés: 2024

Kiadó: Kossuth

Oldalszám: 256

Fordította: Erdős Veronika

Fülszöveg:

A ​briliáns matematikaprofesszornak nem mindennapi problémája van: egy traumás fejsérülés óta mindössze 80 percnyi rövid távú memóriával él.

A professzor életébe belép az éles eszű, fiatal házvezetőnő, akinek az ő gondját kell viselnie.

Minden reggel, amikor a professzor és a házvezetőnő újból megismerkednek egymással, különös és gyönyörű kapcsolat bontakozik ki közöttük. Bár a férfi az emlékeket nem tudja sokáig megtartani, az elméjében még mindig élnek a múlt egyenletei. És a számok, a maguk artikulált rendjében, egy menedéket nyújtó és költői világot tárnak fel mind a házvezetőnő, mind az asszony tízéves kisfia előtt. A professzor képes összefüggéseket felfedezni a legegyszerűbb mennyiségek – mint például a nő cipőmérete – és a világegyetem között, egyre közelebb és mélyebbre vonva életüket egymáshoz, még akkor is, amikor az emlékezete elillan.

Ogawa Yoko A házvezetőnő és a professzor című regénye varázslatos történet arról, hogy a szeretetnek nem vethet véget az idő, és nem a rövid vagy hosszú távú memória gazdagítja az embert, hanem a lelkünkben tartott emlékek, amelyeknek az átadásához bőven elég annyi idő, amennyi adatott nekünk.

Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Azonnal megfogott a borítója, és mivel imádom az ázsiai irodalmat, alig vártam, hogy belevessem magam a regénybe. Mégis, ahogy haladtam előre a történetben, vegyes érzések kavarogtak bennem.

A történet egy különös együttműködésről szól: egy takarítónő és egy volt matematika professzor kapcsolatáról, amely egy rendkívül egyedi helyzetből bontakozik ki. A professzor, aki egy baleset következtében elvesztette a rövidtávú memóriáját, mindössze 80 percig képes megőrizni az újonnan szerzett emlékeit. Ez azt jelenti, hogy nap, mint nap újra meg kell ismerkednie a környezetével és azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatba lép. Mégis, a régi emlékei megmaradtak, és ezek azok, amelyek a történet szívét képezik.

A professzor életében a matematika az egyetlen kapocs, amely még mindig stabil és állandó. A számok és egyenletek világa nyújt számára biztonságot és kényelmet, amelyen keresztül kapcsolatot tud teremteni másokkal. Bár a matematika sosem állt közel hozzám, mégis izgalmas volt látni, hogyan válik ez a tudomány a professzor számára a társadalmi kapcsolatok eszközévé. Olyan módon ábrázolja a számok világát, amely szinte költői, és ez segített nekem is, hogy jobban megértsem, miért olyan fontos a professzor számára.

Miközben olvastam, megérintett az a mély, őszinte szeretet és ragaszkodás, amely kialakul a professzor és a házvezetőnő között. Két idegen, akik között látszólag nincs semmi közös, mégis képesek valami különlegeset alkotni, ami túlmutat a mindennapok mókuskerekén. A kapcsolatuknak nincs köze a szerelemhez, talán még a barátsághoz sem, kicsit családias jellege van, valami mélyebb, amit nehéz szavakba önteni. Ez a kapcsolat azonban nem mentes a kihívásoktól sem.

Ugyanakkor be kell vallanom, hogy valami hiányzott számomra a történetből. Nem éreztem igazán közel magamhoz a szereplőket. Talán a lassú folyású cselekmény, amely egyébként nincs ellenemre, mivel szeretem az ilyen típusú könyveket. De lehet, hogy a néhol furcsa párbeszédek miatt éreztem ezt. Bár a mindennapi hangulat, amely átjárja a regényt, kétségtelenül megvan, és kellemes olvasmánnyá teszi, sokszor úgy éreztem, hogy a történet kissé elveszti a kapcsolatot a realitással. Olykor mintha eltávolodna a valóságtól, és inkább egy álomszerű világba vezetne. Ez persze lehetett szándékos is, de engem néha kizökkentett.

A könyv egyes részei ugyanakkor nagyon megindítóak voltak. Például amikor a házvezetőnő kisfia, aki szintén része lesz a professzor életének, elkezdi megérteni a számok szépségét és jelentőségét, és ezáltal ő is közelebb kerül a professzorhoz. Az ő kapcsolódásuk különösen szívmelengető volt számomra. A professzor, aki már nem képes emlékezni a saját múltjára, mégis képes átadni valami értékeset a jövő generációjának, amely talán soha nem veszik el.

A regény végére érve úgy érzem, hogy ez a könyv elsősorban az idő múlásáról és az emlékek fontosságáról és törékenységéről szól. Arról, hogyan formálnak minket az emlékeink, és mi történik, ha ezek hirtelen szertefoszlanak. A matematika, mint a rend és az állandóság szimbóluma, különös kontrasztot alkot a professzor kaotikus emlékezetével, és ez az ellentét teszi a történetet igazán érdekessé. Ugyanakkor a könyv lassú tempója és néha nehezen követhető gondolatmenetei miatt nem tudtam teljesen azonosulni a szereplőkkel.

Összességében vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt mélyen megérintett a történet alapötlete és a szereplők közötti különös kapcsolat, másrészt azonban a lassú folyású cselekmény és a néhol unalomba átcsapó részek miatt nem tudtam teljesen belemerülni a történetbe. Mégis, úgy gondolom, hogy A házvezetőnő és a professzor egy olyan könyv, amely megérdemli, hogy elolvassuk, mert különleges módon mutatja be az emberi kapcsolatok szépségét, mindezt az ázsiai könyvekre jellemző különleges hangulattal karöltve.

Lehet, hogy nem ez lesz a kedvenc könyvem, de mindenképp olyan olvasmány, amelyre érdemes időt szánni, mert olyan kérdéseket vet fel, amelyek még hosszú ideig foglalkoztatják az olvasót.

Köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak!

Értékelésem: 3 / 5